Burgonyakrémleves

Gyerekként az öcsém és én a nyarak egy részét mindig a nagyszüleinknél töltöttünk. A nagymamám vérbeli nagymama – kényeztetett bennünket a végletekig, és mindig mindent meg akart csinálni helyettünk. Erre mi sem jobb bizonyíték, mint mikor úgy 10 éves korom környékén egyszer rá kellett szólnom, hogy „mama, már elég nagy vagyok ahhoz, hogy egyedül megkenjem a nutellás kenyeret!”:)

Az elkényeztetés mellett mamának egyetlen egy valami nem szerepelt a szótárában, az pedig az ebéd leves nélkül. Volt is egy ilyen mondása: „nem kell megenni a levest, de ha nem eszed meg, kikapsz”. Természetesen a dolog nem volt komoly, ám a nagyszüleim majd minden ebédnél emlékeztettek minket a szabályra, persze mosollyal az arcukon.

Mondanom sem kell, az öcsém meg én alapjáraton nem rajongtunk a levesekért, de ezek után az ebédek gyakran kellemetlen pillanatokba torkolltak…

Ilyen kezdést követően kész csoda, hogy szeretem a levest, és bevallom bele is telt pár évbe, mire megbarátkoztunk, de mára már az őszi-téli időszak fő eledelének számít az étrendemben. A kedvencem nem más, mint a krémlevesek családja, ezek közül is legfőképp a burgonyakrémleves, leggyakrabban palacsintával.

És akkor végre térjünk rá a receptre (melyhez az ihletet innen merítettem)

Hozzávalók:
1 nagyobb fej vöröshagyma
2 evőkanál vaj
kb. 1 kg meghámozott és felkockázott krumpli
3 dl tejszín
kb. 1 liter víz
só, bors

Elkészítés:
A vöröshagymát a vajon megpároltam, majd rászórtam a felkockázott krumplit és az egészet felöntöttem vízzel, annyira hogy az ellepje. Sóval és borssal ízesítettem.
Miután puhára főtt a krumpli (körülbelül 20 perc), hozzáadtam a tejszínt és még egy pohárnyi vizet, majd az egészet leturmixoltam. Ha a leves túl sűrű, még nyugodtan adható hozzá víz turmixolás közben.
Végül érdemes megkóstolni, s amennyiben a leves igényli, újra sózni, borsozni.

Jó étvágyat hozzá!